Plakát Peti

A szombati napsütéses tavaszi idő után vasárnap borult, hideg és szeles napra ébredtünk. Fintorogva néztünk ki az ablakon, nem örültünk a rossz időnek, mert ma lett volna az első olyan nap, amikor Csillával egy jó nagy sétát teszünk a városban, mindenféle sietség és egyéb elfoglaltság mentesen. Sebaj. A lehetőség adott volt, csak az idő nem volt kedvező. Azt, hogy mikor ébredtünk fel nem tudom, de biztos megint későn, mert csak délután indultunk el. Komolyan, amióta kijöttem Brightonba, napról-napra egyre álmosabb vagyok. A North és a South Lane felé vettük az irányt, onnan pedig a tengerpart felé. Közben a bevásárlóközpontot is útba ejtettük, majd Csilla kitalálta, hogy üljünk be az Odeon moziba. Nem értettem miért akar filmet nézni, amikor nem ezt beszéltük meg. Ő azt mondta, nem is filmet nézni megyünk, meglepetés, sokkal jobb lesz. Kíváncsi voltam, vajon mit talált ki? Szinte mindenre gondoltam, amit egy mozi területén csinálni lehet, de arra nem számítottam, hogy masszírozó fotelba fogunk ülni egy fontért. Mindenki más popcornnal és üditővel rohangált, jöttek-mentek az emberek, mi meg hosszú percekig masszíroztattuk magunkat a mozi területén. Vicces volt. Korábban nem hittem, hogy egy gép képes annyira ellazítani valakit, mint egy humán erő, de kellemesen csalódtam. Frissen, egyenes háttal és fájó pontok nélkül szálltam ki a fotel szorításából, amihez társult egy kellemes bizsergés a fejemben. A mozit elhagyva sétánkat a tengerparton folytattuk, aztán onnan felmentünk a Brighton Pierre.

Előző nap este már jártam itt, csináltam néhány fotót is és kipróbáltam a szerencsémet a játékkaszinóban. Majdnem nyertem egy iPod Shufflet, de az az ostoba markoló játékgép inkább arra lett kitalálva, hogy a lehető legprecízebben se tudjon semmit felemelni, csak elemelni a hülyék pénzét, akik mégis kipróbálják az ilyen és ehhez hasonló masinákat. Még világos volt, de a nap már lefelé haladt, mégis annyi időnk még volt, hogy kényelmesen körbe járjuk a Piert, nézelődjünk, fotózzak, fánkot együnk, megnézzük a Pier végén a vidámparkot.

A szellemvasútra fel is ültünk. Jó móka volt, de kezdett ránksötétedni és az idő is hüvösödött, így hátat fordítottunk a Piernek és a játékkaszinón keresztül elindultunk vissza a part felé. Ekkor fedeztem fel egy újabb markolós játékgépet, amit előző este nem vettem észre. Egyforma plüss medvék ültek vagy épp az oldalukon feküdtek az üveg kalitkában, de ezek különleges medvék voltak ám. Attól különlegesek, hogy ezeket a medvéket sehol máshol nem lehet megvásárolni, csakis a Brighton Pieren lehet megnyerni. A medvéken van egy kapucnis póló is, amin a gyártó cég egy finom hímzéssel tanusítja a medve eredetét: "I was won on Brighton Pier". És ha ez még mind nem elég, a leendő játékost leginkább a medvék fülére csiptetett igazi angol öt fontos csábíthatja el. Paultól később megtudtam, hogy szinte lehetetlen megnyerni a medvéket -hasonlóképp minden mást is a markolós játékgépekből-, ugyanis a fogó karok direkt gyenge fogásra vannak beállítva. Tehát, ha szerencsém van, jól irányítom a szerkezetet és még a fogó karok is láthatóan rámarkolnak a tárgyra, akkor is kicsúszik a nyeremény a karmok közül, mert nincs bennük szorító erő. Valahogy így jártam az iPoddal is. Ám most az egyszer másképp alakult minden. Három-négy percig csak azzal voltam elfoglalva, hogy melyik medvét pecázzam ki, meddig, hogyan irányítsam a markoló szerkezetet, hol lenne a legideálisabb rámarkolni a játékra. Fejben újból végig vettem lépésről-lépésre mindent, aztán bedobtam az ötven pennys érmét. A szívem hevesen zakatolt az izgalomtól, Csillának hasonlóképp mellettem. Ujjamat ráhelyeztem az irányítógombra és belevágtam. Egy óvatos mozdulat előre, közben rohan a harminc másodperces időkorlát, majd finoman elindítom a kart jobbra, egészen a tervezett pontig. Fenébe! Elcsúszott. Nem a medve feje fölött állítottam meg a markolókart. Biztos a plüss játék oldalát fogja érni. Figyeltük mi lesz. Érezhetően lelassult az idő, ahogy vártuk mi fog történni. A markolókar elindult lefelé és ahogy előre sejtettem a medve oldalát érte. Kész! Feldöntötte és egy teljesen szerencsétlen pózban markolt rá a lábára és félig a testére. Hát ezt buktuk. A karok összezártak és a szerkezet megindult vissza felfelé. És ebben a pillanatban alig hittük el, amit látunk. A medve a karok között maradt és többé nem esett vissza a többi játék közé. Megnyertük! Elsőre!

Hazafelé elég sokan megbámultak a játék miatt. Jót vigyorogtam az egészen. Soha nem nyertem még semmit. Besötétedett és már elég éhesek voltunk mindketten. Mi mással koronázhattuk volna meg a napot, mint egy kiváló steakkel és egy finom sörrel. Ezt már napok óta terveztük és végre, eljött rá a megfelelő alkalom. Csilláék lakásától nem messze -úgy 5 perc sétára- a The Dover Castle nevű pubba mentünk, mert nővérem és többek véleménye szerint is ott készítik legfinomabban a steaket és a hozzá illő körítést. A hely páratlanul elegáns és hangulatos. Mikor megérkeztünk nem volt szabad hely. Úgy nézett ki, hogy a bárpultnál ülve kell majd elfogyasztanunk a vacsorát, de szerencsére öt perc után távozott egy társaság és ott hagytak nekünk szabadon egy nagy és kénylemes bőrkanapét a kandalló mellett. Lecsaptunk rá. Nem sokkal később hozták is a vacsoránkat, ami tényleg fenséges volt. Nem tudom szavakkal leírni mennyire ízletes és omlós volt a hús. A szakácsnak a maximális tíz pont érte. A köret is kiválóan sikerült. A zöldség a párolás mellett ropogós maradt, a krumplifánk nagyon finom lett, az öntet fantasztikus íze pedig tökéletesen passzolt mindenhez. Nem vagyok biztos benne, hogy ettem-e már valaha steaket, így összehasonlítási alapom nincs, de az biztos, hogy ha ismét Brightonba járok, ide biztos beülök mégegyszer.

Szombaton késő délelőtt ébredtünk. Az volt a tervünk, hogy mielőtt Csilla dolgozni megy a St. James Streeti Starbucksba, beülünk egy igazi angol reggelire valahol a közelben. Tulajdonképpen csak nyitva kellett tartani a szemünket és figyelni, melyik helyiség előtt van tábla, rajta krétával felírva a breakfast szó. A Figaro's nevű épp útba esett és még délután is felszolgáltak. A főchef -szerintem Ő a tulaj is- minden bizonnyal nem angol volt, furcsa kiejtéssel beszélt. Talán lengyel lehetett. Mindenesetre rendeltünk két személyre. Tojásrántotta, kolbász, grillezett angol szalonna, sült bab, paradicsom, egy szelet piritós vajjal és egy csésze english breakfast tea tejjel.

Komótosan megreggeliztünk délután két óra magasságában. Piszkosul jól esett az előző esti buli után. Amúgy ez a nem túl nagy "falatozó" egész barátságos kis helynek bizonyult. Kellemes hangulat bújt meg a szerény, kopottas díszlet és a falra kiaggasztott képek mögött. A nap hétágra sütött odakinn, a járókelők nem siettek sehová, lassú és boldog szombat volt. Odabenn a rádió halkan sercegett, majd egy idő után úgy gondolta inkább szakadozni fog. Rajtunk kívül még egy disznó és két-három matróz tartózkodott a kávézó-teázóban, pontosabban egy túlsúlyos fickó és néhány szimpatikus idősebb helybéli. Miután megebédeltük a reggelit Csilla lesétált Velem a partig. Gyönyörű idő volt. Bámészkodtunk, figyeltük a tengert, az embereket. Hatalmas volt a nyüzsgés. Sajnos eltelt ez a kis idő is, most már tényleg mennie kellett dolgozni. Elköszöntünk egymástól, Ő vissza sétált a házak közé én pedig elindultam, hogy felfedezzem Brightont. Sétámat a tengerparton kezdtem. Nem siettem el semmit, időm annyi volt, mint épp mellettem a tenger. Hove irányába indultam el. A napsütéses, majdnem tavaszi idő megtette a hatását, nagyon sokan lenn voltak a parton.

A régi csónaházak helyén ipar -és képzőművészeti portéka, szuvenír, designerek üzlete, arrább kávézó és kocsma. A sétány mellett édesség árus, fagyizó és egy olyan stand, ahol mindenféle tengeri herkenyűt lehetett megvenni és megenni. Ezt inkább kihagytam. Elég lassan haladtam előre, biztos azért, mert minden tizedik lépés után megálltam fotózni. Kicsit sajnáltam, hogy nincs birtokomban egy komolyabb fényképezőgép, de amit csak tudtam, azt megpróbáltam kihozni a kis kompaktból. A legtöbb időt a leégett West Pier fotózásával töltöttem. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára látom. Erről csupán haza érkezésem után egy nappal értesültem abból az üzenetből, amit Csilla írt: "Képzeld, lebontják a West Piert. Ma este van a búcsúztatója. Ha egy héttel később jössz, már nem látod."

Nagyjából két órát tölthettem el a tengerparton, nem figyeltem az időt. Amikor elértem Hove peremét hátat fordítottam a tengernek és felsétáltam a legközelebbi főutcáig, a Western Streetig és úgy indultam vissza. Szinte ugyanakkora nyüzsgés volt itt is, mint lenn a parton. Érthető, hiszen egy nagyforgalmú utca, végig tele áruházakkal, boltokkal, pubokkal, kávézókkal. Be is mentem egyik másik üzletbe, de valahogy annyira elfuserált cuccokat lehetett kapni, hogy nem vásároltam semmit. Például a fiatal lányoknál nagy népszerűségnek örvend a nagymama stílus. Ez a következőképp néz ki: horgolt kardigán blúzzal, tapadós garbóval vagy agyon mosott turis pólóval, gyöngysor, bizsu fülbevaló, sztk napszemüveg, retro retikül, bolyhos cicanadrág és soha nem látott kinézetű negyed bőrcsizma, mindez a lehető legdiszharmónikusabb színösszeállításban. Így öltöznek a legmenőbb brightoni lányok. A hozzájuk stílusban leginkább hasonlítani akaró kamasz fiúk pedig megszégyenítő módon öltözik túl a Blaha Lujza téri aluljárós punkokat. És ezekből mennyit láttam... atyaég! Vicc, hogy ezeket a ruhákat súlyos angol fontokért lehet megvásárolni a legjobb üzletekben. Magam mögött hagyva a Western Streetet utamat a South Lane és a North Lane felé vettem. Örültem, hiszen végre volt időm alaposan megnézni mindent, bámészkodni a sétálóutcán, bekukkantani a jobbnál jobb designer boltokba. Öregem, micsoda élet van itt! Csupán elég végig sétálni a North Laneen és az ember teljesen feltöltődik, új ötleteket szerez, inspirálódik és óriási kedvet kap az alkotáshoz.

Számomra, aki szintén alkotó munkát végez, egy ilyen séta kincset érő lehetőségeket rejt magában. Milyen jó is volna egy saját bolt, egy webáruház, egyedi tervezésű tárgyakkal és ruhákkal, jó forgalommal. Megélhetést biztosítana, és még az adók sem lennének olyan elviselhetetlenül nehezek. Mondhatnám úgyis, jóval könnyebb és egyszerűbb lenne minden. Persze az illúziót gyorsan el kell hessegetni a szem elől, hiszen tudjuk jól, Magyarországon minden nehezebb vagy egyszerűen lehetetlen és nincs is. A boltok között haladva úgy éreztem magam, mint egy gyerek az édességboltban. Aztán egyszer csak kiszúrtam valami nagyon jót. Az utcáról alig észrevehetően nyílt egy "ócskás". Gondoltam én, de ahogy beléptem a helyre egy hatalmas és varázslatos birodalom tárult elém, ahol az ócskás szót használni innentől kezdve sértés volt. Ebben a gigantikus alapterületű boltban mindenhol használt tárgyak hevertek a padlótól a mennyezetig. Az ide betévedő ember inkább egy labirintus kellős közepén érzi magát, mint egy rendezett üzletben. Kapásból eltévedtem, de nem aggódtam miatta. Keresgéltem, válogattam a holmik között. Azt játszottam, hogy kitaláltam valamit, amit biztosra vettem, hogy nem lehet megkapni, de ahogy kitaláltam, rögtön bele is botlottam. Itt tényleg minden kapható volt és minden megtalálható. Sőt. Drágább tárgyak is voltak, amik szerte szét vitrinbe voltak elzárva, mint például Beatles figurák, híres emberek aláírásával ellátott tárgyak, ereklyék, ritkaságok. Amúgy nem tudom mennyi időt tölthettem el a boltban. Magamhoz csak akkor tértem, amikor a személyzet -körbejárva az üzletet- mindenkihez, így hozzám is kedvesen odaszólt, hogy záróra van, megkérjük fáradjon a kasszához és a holnapi viszontlátásig minden jót kívánunk! Hű! Már zárnak? Pedig valamit még vennem kell. Úgy nem mehetek el, hogy nem vettem semmit. Hoppá! Régi újságok és amúgy is szeretek kollázst készíteni újságkivágásokból. Gyorsan átnéztem egy földön heverő nagy kupacot. Az egyik magazin főoldalán Prince nézett vissza rám valahonnan 1986-ból. Na, ez jó lesz. Megvettem. Egész jó fotók voltak a magazinban. Igazi ritkaságok, amik gondoltam jól fognak jönni a kollázsaimhoz. Később Csillával rájöttünk, hogy egy gyanúsan meleg pop magazint vettem. A használt tárgyak birodalmát elhagyva utamat a St. James Streeti Starbucks felé vettem, hiszen az üzletek ekkortájt már sorra zártak. Úgy döntöttem ennyi csavargás mára elég volt. Besötétedett, az idő hűvössé vált, elfáradtam. Már csak annyi, hogy rendelek egy finom Caramel Latte kávét, beülök az egyik kényelmes fotelba és megvárom Csillát míg végez. Aztán irány haza.

Csilla korábban ment be az egyetemre pénteken, de még otthon megbeszéltünk, hogy klassz lenne ha jönnék én is, mert Paullal 13 és 14 óra között tollasoznak és együtt játszhatnánk. Késői reggeli, fürdés, netezés és már indultam is. Ha jól emlékszem négy meccsből az utolsót sikerült csak megnyernem, az is nagyon szoros volt. Ahhoz képest, hogy utoljára hét évesen tollasoztam háló nélkül aszfalton nem rossz teljesítmény. 
Játék után haza mentünk egy rövid időre, ebédeltünk, majd elmentünk városnéző sétára, mert szerda óta még nem volt alkalmam rá. A North és South Lane felé vettük az irányt. Ezek Brighton legszínesebb és leghosszabb sétáló utcái, kanyargós, gyönyörű és tiszta, helyenként zegzugos átjárókkal, és telis-tele boltokkal, éttermekkel, kávézókkal, pubokkal, utca zenészekkel és szórakozóhelyekkel. A North Lane inkább az egyedi tervezési ruhák és használati tárgyak, a jó értelembe vett őrület és a művészet fellegvára, míg a South Lane az elegánsabb, gazdagabb negyed. Amúgy a North Lane elején, a vonatpályaudvar mellett (Brighton Rail Station), a Trafalgar Street és a Frederic Place sarkán lévő pub falán található Banksy híres csókolózó rendőrpár stencilje. Paul mesélte, hogy egyszer összefirkálva találták, de szerencsére sikerült helyreállítani, így azóta egy plexivel védik. Jól teszik. Banksy már befutott művész, a képeiért font ezreket, sőt font tízezreket adnak. Banksy már a boltokban is kapható képeslapon, pólón, bögrén, reprodukción és bárhogy. Innen is gratulálok a sikeréhez! 
Elég hamar ránksötétedett, mentünk haza, persze ezzel még nem volt vége a napnak. Először is kitakarítottuk tesóm szobáját, aztán főztünk vacsorát, este kilenc magasságában pedig elindultunk az Oceanaba. Sokan eljöttek Csilla barátai és egyetemi társai közül. Az Oceana egy club a tengerpart mellett, de nem akármilyen club. Brighton egyik legjobb és legnívósabb clubja, hat különálló teremmel, ebből négy bárként funkcionál, kettő pedig a táncoslábúakat várja, de mindegyik teremben DJ szolgáltatja a zenét. Ultra színes, puha és hatalmas nagy hely, simán el lehet tévedni két terem között valamelyik folyosón. A belépés ingyenes volt, de a személyit fel kellett mutatni a korhatár miatt. Amúgy az egész Oceanaban kedves és figyelmes biztonsági őrök ügyelnek a rendre, annak ellenére, hogy az ő szemükön kívül kamerák is figyelnek. Mivel éjfélig 1,50 volt a 0,33-as sör, elég sokszor fordultunk a pult és az asztal között, így mire eljutottunk a kisebbik táncparketre, a hangulat kellően meg volt alapozva. Ám mielőtt még üzemi hőfokra hevítettem volna géppuska lábaimat meg kellett keresnem az államat, mert leesett és begurult valamelyik plüss kanapé alá. Öregem! Alig akartam elhinni, amit látok. Kör alakú táncparkett fényesen villódzó padlólappal, a mennyezeten csúcs fénytechnika, diszkógömb, füst, neon, tükörmozaik és csőkorlát. Totális '70-es évek korát idéző retro frisco disco rózsaszín tejszínhabbal és színes cukordrazséval. Hasonlót talán a Kincs, ami nincs klasszikus Spencer-Hill film főcíménél látni, de az ehhez képest vetőmag. 
Éjjel háromig toltuk a funky discot James Brown és Steve Wondertől kezdve, Michael Jackson, a Wham és Chesney Hawkeson keresztül, a Pulp, a Take That és a Kings of Leonig. Háromkor zártak. Rendesen elfáradtunk. Reggel úgy ébredtem, mint egy kimosott alsónadrág. A fülem késő estig csengett, de ez az élmény duplán megérte. Folytatom...

Nincs is jobb, mint zuhany után egy bögre english breakfast teát kortyolni és közben blogot írni. Szerencsénk volt, hogy hétvégén napsütéses tavaszi időt fogtunk ki, mert most hideg van és esik a havaseső, így a tervezett városnézéssel egybekötött fotózást letudtam szombat és vasárnap. Szerintem ma csak elmegyünk inni egy úgynevezett cream teat. Ez nem más, mint angol tradíció. Egy kancsó english breakfast tea tejjel, elég magas zsírtartalmú pogácsa mazsolával vagy anélkül, hozzá szintén magas zsírtartalmú krémtejszín, egy kocka sózott vaj és jam. Van egy hely közel a tengerparthoz, amit Csilla szerint feltétlen látnom kell. Vasárnap este már sikerült a teázó kirakata előtt elmennünk. Legalább öt percre odafagytam az utcán. Nem hittem el amit látok. Anglia összes porcelánja, giccs emléktárgya és kacatja ebbe a 3 x 10 négyzetméteres teázóba van ízlésesen bezsúfolva. Az ember azt hinné, hogy ez tipikusan az a hely, amit a ronda és affektáló angol nők kedvelnek. Ahová lemennek egy délutáni teára, rosszul kiöltözve, hivalkodóan olcsó sminkben, rúzsfoltos fogakkal és csak az angol királyi család életéről képesek karattyolni. Valójában az excentrikus brightoniak és a kíváncsi turisták egyik közkedvelt helye. Végül is úgy érzem sikerült a lehető legtöbbet kihozni ebből az egy hétből, amit Brightonban töltöttem. Sok programot csináltunk, szórakozásra is volt alkalom, megismerhettem Csilla egyetemi társait, a barátait, mindezt úgy, hogy neki órákra kellett járnia közben és szombat délután még dolgozott is. Csütörtökön például Terri születésnapja volt. Terri Csilla barátnője, egyetemi társa és lakótársa. Szóval, eljött az egész baráti kör. Az egyik közeli pubba mentünk, a The Reservoirba, ahol thai kaját is főznek. A hely nagyon kellemes, füstmentes és a konyhájuk is kiváló thai ételekben gazdag. Az egyetlen furcsaság, amin később jót mosolyogtam az az volt, amikor rákérdeztem, ki milyen sört iszik. Gondoltam Angliában angol sört isznak az angolok, de megtudtam, hogy az import sörök - ki tudja miért - olcsóbbak, így a válasz rövid volt és egyszerű. Mindig a legolcsóbbat. Az egyik német fajtát ittuk. Később átmentünk egy másik helyre, a The Druids Arms nevű pubba, ahol Open Mic est volt, azaz bárki szabadon játszhatott gitáron és zongorán. Komoly. 
A dolog úgy nézett ki, hogy az estet vezető srác felírta a jelentkezők nevét, majd szép sorban az este folyamán felkonferált mindenkit. Tényleg bármit elő lehetett adni. Nagy élmény volt, amikor az egész kocsma velem együtt ordította Britney Spearstől a Hit me baby one more time c. számot. Mi mást játszottam volna. Csak ezt tudom. Közben megnyertük a kocsmai rajzverseny is. Csak mi! A mi asztalunk vitte el mindhárom helyezést. Annyi volt a feladat, hogy összesen három színes ceruzával a lehető legkreatívabban kellett kiszínezni egy A4-re nyomtatott elektromos gitárt. Olyan szigorúan azért senki nem vette a játékszabályt, mert Paulék újságból tépkedtek ki képeket és szavakat, amit aztán Csilla ajakápolójával ragasztottak fel a papírra. A nyereményünk három nagy marék édesség volt. Folytatom... 

Nővérem, Csilla, Brighton Hanover nevű negyedében lakik a Washington Streeten, domboldalon. Szembe templom, maximum három perc sétára pedig kedvünkre válogathatunk a jobbnál-jobb pubok közül. 
Az egyik ilyen a The Dover Castle, ahol néhány órával ezelőtt életem egyik legjobb steakjét vacsoráztam egy pint Asahi sörrel. Brightont egyre jobban szeretem, de abban már nem vagyok biztos, hogy élni is képes lennék itt. Magyar vagyok és legalább annyi dolog köt haza, mint amennyiért már szívesen elhagynám a hazámat. Csupán néhány példa arról, ami itt Brightonban természetes és hétköznapi, de pont erre lenne szüksége Budapestnek, hogy élhetőbb legyen. Elsősorban az emberek hozzáállásán kellene változtatni, tehát jóval több türelemre, odafigyelésre, kedvességre és tiszteletre. Aztán az a sok hivatali nyakkendős tolvaj többet fordíthatna a közösségi ügyekre, értünk, ahelyett, hogy a saját zsebük és jólétük dagasztása a legfontosabb. Jó volna ha tiszta utcákon és tereken sétálhatnánk, ha firka mentesek lennének a falak, ha a tömegközlekedési járatok és a város jelentős részének bekamerázásával vissza szorítanák a vandalizmust és a bűneseteket. Fejleszteni és támogatni kellene a kultúrát, kevesebb média szemétre lenne szükség. Ez csupán néhány alap elképzelés, és már ez is sokat változtatna Budapesten és az embereken. De ahelyett, hogy mérlegelem a két város közt lévő fényévnyi különbséget, inkább írok arról, milyen élményekkel gazdagodtam, mivel töltöttem az időm és merre jártam. Folytatom...

Halihalló! Szerencsésen megérkeztem Brightonba tegnap este felé. Késéssel indult a repülőgépem Ferihegyről, gondolom a hó miatt csúszhatott be plusz fél óra, de annyira örültem az utazásnak, hogy semmi sem tudta volna elrontani a kedvem és a gép sem zuhant bele a La Mancheba. 
Út közben azon gondolkodtam, hogyha véletlenül lenne nálam egy ejtőernyő és hozzá megfelelő öltözet, vajon ki mernék-e ugrani 11582 méter magasságból? Persze mégha lett volna bennem egy cseppnyi vér Travis Pastranaból, akkor sem lett volna jó ötlet. A kinti hőmérséklet -62°C volt. Így hát kevés alvással és olvasással próbáltam elütni az időt. Anglia felett, London felé a gép megkezdte az ereszkedést, ami számomra folyamatos szédülést eredményezett. Egyáltalán nem voltam rosszul, de a vérnyomásom tuti egyszerre zuhant lefelé a repülővel. Az egyik fiatal hölgy utast jobban megviselhette a dolog, mert kétszer is hátra sietett a mellékhelyiségbe. Ahogy haladt felém a folyosón, drukkoltam, hogy ne hánnyon arcon, mert elég sápatag volt és a szemei olyanok voltak, mint Fester bácsinak az Addams Familyből. Szóval. Leszálltunk. A Gatwick is elég nagy repülőtér. Csak az 15 perc séta volt, amíg odaértem a poggyász keringetőig.
Utána még folyosó, folyosó, bal kanyar, jobb kanyar és kinn is voltam az előcsarnokban, ahol nővérem, Csilla már várt. Onnan még séta, liftezés, forgolódás és fenn is voltunk azon a buszon, ami átvitt bennünket az északi terminálról a déli terminálra, ahol a vonatállomás is található. Ott megvettük a Brightonba szóló jegyet és egy újabb sétával kombinált lépcsőzéssel lenn is voltunk a pályaudvaron. 10 perc múlva jött a vonat. Mindeközben arra gondoltam, hogy ez otthon, Budapesten miért nem működhet hasonlóképp? Valószínű, ha régebb óta élnék Angliában, feltűnnének az itteni hibák is, de most mindezt egy utazó, egy túrista szemével próbálom értékelni. Úgy látom itt jellemző a kiváló szervezettség, a tisztaságra való odafigyelés, a logikus tervezés, az utasbarát tájékoztatás, a figyelmesség...stb. Nem az fogad, mint odahaza. Az hogy szarba lépek, hogy bármerre nézek minden össze van firkálva, hogy terjeng a hugyszag, letarhálnak, elütnek és beszólnak, hogy büdös, fűtetlen és retkes tömegközlekedési járatokkal kell utaznom. Míg otthon az a legnagyobb probléma, hogy a járatok bekamerázásával megsértik az utazó személyiségi jogait, addig itt mindenki örül a dolognak, mert addig is elkerülik a vandalizmust. Eközben otthon mindent szarrá rongálnak. Gratulálok. Budapest az itteni körülményekhez képest egy teletömött retkes kukára emlékeztet. Amúgy alig várom már, hogy keresztül-kasul bejárjam Brightont. Érezhetően pezseg a kultúra, nincsenek úgy elcsórósodva az emberek, mint otthon. Egy raklapnyi designer boltot láttam, kiállítást is szeretnék megnézni, fotózni, sétálni, lemenni a tengerparta, sört inni. Az is tetszett, hogy reggel nem a szarkák idegesítő krákogására ébrettem, hanem a sirályok vijjogására. Jobban esett a fülemnek. Most épp a Sussex-i egyetemen ülök nővérem laborjában, mögöttem dolgozik, ha jól értettem ionizált molekula detektort épít a csoportjával. 

Szombat van, ragyogó napsütés és kellemesen meleg őszi idő. A legjobb alkalom arra, hogy kilátogassak az immáron negyedik alkalommal megrendezett Hangfoglalásra. Ez ma Magyarország legnagyobb hangszer-, hang-, fény-, színpad- és stúdiótechnikai kiállítása és zenei szemléje. Elsődleges célom a kedvenc kategóriába sorolt digitális zongorák és szintetizátorok felkutatása és kipróbálása. De tekerjük vissza a szalagot a történet elejére.

Az elmúlt hónapokban elég sok időt töltöttem el az interneten azzal, hogy a főbb hangszergyártók piacra dobott billentyűs hangszereit tanulmányoztam, mert le akarom cserélni a nappaliban dokkoló, kapa hangú fekete zongorámat. Persze nem akarom sértegetni, mert szeretem és igen nagy szolgálatot tett eddig is, de az az igazság, hogy szegényke sosem volt tagja a minőségi elitnek. Tehát mindenféleképp olyat kerestem, ami tökéletesen képes vissza adni egy zongora hangját és emellett jól jönne pár száz hangeffekt és lehetőleg kávét is főzzön. Szintetizátor legyen, de súlyozott billentésű. Nem kevés "jutúb" videó, demo hanganyag, leírás és értékelés után el kellett fogadnom a tényt, hogy ez a minőség kb. 600 ezer forinttól indul. Akkor legalább olyat találjak, ami megközelíti a nagy testvérek minőségét és még pénztárcabarát is. Pénztárcabarát. Hm. 200-300 ezer között. Ekkor találtam rá a Yamaha MM8 típusú szintetizátorra. Úgy tűnt, hogy ebben minden olyan tulajdonság megvan, amire Nekem szükségem lehet. Eddig kizárólag felhasználói videókból ismertem és hallottam mire képes, ezért itt volt a kiváló alkalom, hogy élőben is kipróbáljam.

Röviden ennyit érdemes tudni az előzményekről és máris a SYMA Sport- és Rendezvényközpont bejáratához érkezünk. A Hangfoglalásról csak annyit, hogy nagyszerű, látványos, minden elismerésem, nagyon sok minden van, szinte minden kipróbálható és roppant hangos. Teljesen olyan, mint amikor Mézga Aladár és Blöki a Musicanta nevű bolygóra vetődik, ahol mindenki ész nélkül játszik valamilyen hangszeren, trillázik vagy szimplán üvöltözik, ezzel gerjesztve százfelől bömbölő hangzavart. Rendben, itt azért mindenki ésszel csinálta, amit csinált. Sőt igen sok virtuózt is hallottam, de a hangzavar az megvolt. Mire megtaláltam a Yamaha MM8-ast, addigra már kipróbáltam pár Korg-ot és egy Casio-t is. A Korg nagyon tetszett, de a Casio-tól inkább karórát veszek. Szóval ott vagyok a Yamaha MM8-as előtt. Fejhallgató fel, hangerőt a maximumig, hogy halljak is valamit. Próbálgatom, játszok rajta, próbálok kiigazodni a funkciógombok között. Meg kell hagyni, a benne lévő grand piano hang nagyon szép és ha jól emlékszem tizenöt vagy tizenhat zongora stílus között variálhatok, továbbá egy raklapnyi effekt és számtalan finomság áll még rendelkezésemre, mégis csalódok benne. Számomra nem hozza azt, amit egy zongorától elvárok. A magas és mély hangok eléggé vacakul szólnak, a hangversenyzongora hangzástól sem jövök lázba és a billentyűk finomsága is olyan, mintha egy elefánt lépkedne lábujjhegyen. Viszont ha az ár/érték arányát nézem, akkor mindenféleképp megéri, mert nagytudású, minőségi hangszer, valóban megközelíti drágább cuccok hangzását, de Nekem nem jön be. Így tovább is állok és elindulok megkeresni a Kurzweil márkát, mert hallani akarom azt a híres versenyzongora hangot, amit ez a gyártó képvisel. Megérkezek a Hit Space standjához, ahol rögtön kiszúrom magamnak az SP 3X típust. Teljesen új termék, formabontó dizájnnal, amiért állítólag nem veszik annyira, pedig szerintem épp ettől különleges. Külsőre máris beleszeretek. Kicsit beszélgetek az egyik értékesítő sráccal, aki beszél egy kicsit mindenről. Egy biztos. Olyan minőséget mutatnak be -legyen az gitár, billentyűs hangszer, erősítő, mikrofon vagy bármi-, ami valóban felső kategória, csúcs, minőség és tradíció. Végre felszabadul az SP 3X, rohanok kipróbálni.

Azt hiszem az első perc után tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes szintetizátort. Megvan. Beleszerettem. Tökéletes. Kész. Úgy szól, mint egy Bösendorfer, világklasszis hangzás. Kalapácsmechanika, sebesség-, leütés- és leütés utáni érzékenység. 512 beállított hang, 128 effekt, 60 beépített ritmus pattern. Kivétel nélkül minden hangja életre kel és valahol elbújt benne egy teljes szimfonikus zenekar is. Az ára pedig belefér a kitűzött keretbe, tehát már csak össze kell hoznom rá a pénzt.

Az álmosságtól semmi használható nem jut az eszembe amiről írhatnék, így ez egy igen rövid poszt lesz. A Bajnokok Ligája és Martin Riggs őrmester halálos fegyvere után, félúton az ágyam felé arra gondoltam, hogy mi lenne ha feltennék egy fotót a készülő festményemről.

Ma hozzákezdtem az új képem festéséhez. Sok időt ugyan nem töltöttem a vászon mellett, mert csak alapozó réteget vittem fel, mégis sikerült egy nagyszerű tapasztalattal gazdagodnom. Jóformán végig vigyorogtam azt a kis időt, amíg festettem, mert annyira tetszett a dolog.

A történetet ott kezdem, amikor is a nyár elején támogatásként kaptam, illetve választhattam egy rahedli olajfestéket, amiből kettő extra fine kategória volt, tehát a gyártó cég csúcsminőségű olajfestéke. Egy ideig nem nyúltam hozzájuk, majd próbaképp a középkategóriás festékekkel készítettem egy kis képet. Semmi komoly, Rovinj-házak-tengerpart. A kép jól sikerült, a festékek egészen jók, bár némelyik nem igen nyerte el a tetszésem. Viszont a mai napig nem használtam a csúcskategóriás festékeket, így gondoltam itt a lehetőség, ma kipróbálom az egyiket, a Ftalo Türkizkéket. Kapóra jött, mert úgy éreztem az eget most nem akarom kihangsúlyozni vörösre és amúgy is szeretem a türkizkék színt.

Amikor alapozást csinálok, akkor nagyon felhigítom a festéket terpentinnel, mert szeretem, ha a vásznon megfolyik, és ha több ideig tudok vele lazúrozni. Szóval kinyomtam egy borsónyit a Ftalo Türkizből, a jól bevált alapozó ecsetemet használva felhigítottam, majd elkezdtem felvinni a vászonra és majdnem lefagytam a meglepetéstől, amit a festék minősége okozott. Wow! Nagyon komoly! Csak festettem, csak festettem, és a festék nem akart fogyni. Sokkal hosszabb ideig tudtam vele dolgozni, mint a középkategóriás vagy stúdió festékekkel. Gyönyörű, élénk és telt színt kaptam, még annak ellenére is, hogy lazúros technikát használtam. Minden várakozásomat felülmúlta. Közelebbről is megvizsgáltam a palettára kinyomott adagot, sokkal finomabb, zsírosabb és kenhetőbb festék, mint amit eddig valaha is használtam.

Emlékszem, már többen is mondták, hogy egyszer próbáljak ki magas minőségű olajfestéket, de én mindig elhárítottam az ajánlatot a pénztárcámra hivatkozva. Azt hiszem, ennek most vége. A minőséget érdemes megfizetni.

Ma délelőtt érkezett a telefonomra az sms azzal a kérdéssel, hogy el tudok-e jönni 15 órára a Kőbányai Szabadidő Központba (KÖSZI), mert interjút szeretne Velem készíteni az ATV Kőbányai Regionális Híradója. Egy pillanatra nem hittem el, amit olvasok, de aztán piszkosul megörültem a dolognak. Gondolom azért is kerestek fel, mert épp kiállításom van a KÖSZI Kő Café Galériában és - mint a helyszínen mondták - elég izgalmasnak találták a festményeimet egy interjúhoz. Délután a helyszínre érkezve a Szent László Gimnázium kommunikáció szakos hallgatói vártak, kamerával, mikrofonnal, világítással. Ők azok a hallgatók, akik besegítenek az ATV által sugárzott kerületi Regionális Híradó műsoranyagába és igazán remek munkát végeznek. Szinte egy szuszra felvették az anyagot, még kamerán kívül is volt időnk beszélgetni, klassz srácok egytől-egyig (megjegyzem két lány volt kinn és egy fiú). Most elvégzik a szükséges utómunkát a felvételen és várhatóan jövő hét hétfőn délután kerül adásba. Alig várom, hogy láthassam.

Ezennel útjára indítom első blogomat. - tapsvihar és konfettizápor -
Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Szabó-Lencz Péter vagyok, képzőművész. Blogomat elsősorban azzal a céllal hoztam létre, hogy munkáimat bemutassam és népszerűsítsem. Létezik egy weboldalam is a www.szabolenczpeter.com webcímen, de egy internetes napló vezetése az más... előre félek a hozzászólásoktól, biztos kapok hideget és meleget egyaránt. :) Szóval izgalommal tekintek a dolog elé, igyekezni fogok, hogy jól vezessem a naplómat, mert soha ezelőtt nem tettem hasonlót. Igazából írni sem tudok. Egyszer megpróbáltam, úgy 14 éves lehettem, de addig törtem a fejem, hogy mit írjak, míg bele nem aludtam az erőlködésbe. Visszatérve. Úgy gondoltam, hogy szívesen írnék olyan eseményekről és dolgokról, mint például egy-egy jól sikerült kiállításmegnyitóról, alkotói folyamatok betekintéséről, a munkáimról, a művészeti anyagokról szerzett tapasztalatimról, kreatív - legalább is hasznos - ötletekről, projektekről. Megosztanék fotót fotó hátán és élménybeszámolnék. Valamint szívesen írnék múltról, jelenről, jövőről, a barátaimmal eltöltött időről, feltéve ha tényleg érdemes írni róla. Azt hiszem, egyelőre ennyi. Kellemes vasárnap délutánt!